Gondolatok, írások, vélemények - BLOG

Kezdőbetű

A törvény nem Trump hibája

2020/ 25.hét

2020. június 17. - fulopadam

Üvöltés, rongálás, gyújtogatás, erőszak; instasztorik, mosolygós GIF-ek meg felszabadulás emlegetése. Egészen hihetetlen, ami most az óceán túlpartján történik. Nem csak ott, itt is. Az „itt” alatt persze Európát értem: Franciaországot, Angliát, ahol több tízezer ember képes összegyűlni, ha valami mellett ki kell állni. Mindezek szépen hangzanak, de valóban büszkék lehetnek a Nyugat-európai államok és az Egyesült Államok az elmúlt hetek eseményeire?

A west coast old-school rapzenéjében jól hangzóan feldolgozott érzések, és a szegénységből való kitörés aranytól csillogó gondolata minden szabadságban hívőt megérintenek. Az agresszív, rádióban elnémított szavakkal pedig az egészet még erősebben átélhetjük. Nem vagyunk érintettek, mégis érezzük: változás kell, most, és radikális.

Persze a dolog a rapdaloknál nem áll meg, az átlag európai titokban mégis ezt akarja. Az audiban munkába menet berak valami jó zongorás beattel szerzett számot, a piros lámpánál talán még a dallal együtt üvölti, hogy „f*** the police” vagy „i wanna live that life”, majd továbbhajt, kiszáll, és az egészen nevet egy jót. Az irodában kávét vesz, és letekint az alulfizetett útépítő munkásokra, akik a nyári forróság ellenére is serényen dolgoznak.

De nem, a dolog nem áll meg a daloknál. Nem áll meg a verseknél, vagy a liberális celebek toleranciától könnyező podcastjainél. Nem áll meg, mert a probléma valós. Valós problémára pedig nem lehet szavakkal válaszolni. Még akkor sem, ha évek óta ezt tesszük.

Nem elég egy hashtag vagy egy fekete autómatrica, ha egy fehér rendőr brutálisan meggyilkol egy fekete férfit. Akkor ezek önmagukban nem érnek semmit. Mert elegük van. És joggal. Lehet erre azt mondani, hogy „hány ilyen eset történik fordítva”, ami jogos persze, de észre kell venni a dolog hátterét: van az elnyomottnak tekintett csoport, és van az elnyomónak tekintett. Aligha lehetne a feketéket okolni azért, mert ez a vélemény még mindig nem változott meg. A fehéreket sem kell okolni. Azokat kell okolni, akik talán már nem is élnek. Akik még pár évtizede ráüvöltöttek egy feketére, ha előre ült a buszban, ha bement egy étterembe. Azokat kell okolni, akik nem engedték egyetemre menni őket. Ők bűnösök.

De tényleg erről van most szó? Ez az oka ennek az egésznek? A múltbéli rasszizmus?

A frusztráció mély, ami nem meglepő, ha nincs normális oktatásban részed, szegény házakban élsz, drogos szülőkkel meg alkoholista nagyszülőkkel, eközben pedig alig van pénz bármire is. Ezek a problémák az amerikai társadalomban jelen vannak, „rossz környékkel” van tele minden nagyváros, ahonnan elképesztően nehéz kitörni. Ezek a gondok a fekete bőrű amerikaiakat halmozottan érintik, az elhúzódó válság munkahelyeket tett tönkre, a helyzet pedig még rosszabb lett.

white-house-5281322_960_720.jpg

Érthető tehát az indulat, de a fosztogatásokra, a gyújtogatásra nincs mentség. 1992-ben, Los Angelesben napokig füst volt a város felett, több kereskedő életét tették tönkre a rablásokkal, lopásokkal, de történt olyan is, hogy egy kereszteződésben megálltak a „tüntetők”, és az elhaladó autókat téglákkal dobálták meg, néhány autó vezetőjét pedig kirángatták, és többen súlyosan bántalmazták. Hogy miért? Mert fehérek voltak. A dolog végtelenül borzalmas.

Az okok léteznek, a megoldások pedig szükségesek, ám mégsem tehetjük meg, hogy az erőszakos bűncselekményeket a BLM jól hangzó üzenete mögé rejtjük el. Ami történik, nem szép, nem hősies, nem forradalmi, hanem szörnyű. A problémákat a bíróságon kell megoldani. Felvonulni szép dolog, követendő dolog, de az erőszakra erőszak sosem követendő.

A törvény nem Trump műmosollyal kiszínezett milliárdos körének újabb vagyonszerző húzása. Megszegését nem lehet hashtagekkel magyarázni, megszegésének ellenzői pedig nem rasszisták. Utálom, hogy egy jó ügyet gyújtogatók és szobrokat döntők tesznek tönkre, de szeretem az egyenlőségért harcolókat, akik mindezt nem lángokban és széttört üvegekben képzelik el.

Legyünk egyenlők, vessük meg azokat, akik bőrszín alapján ítélkeznek, de ezt ne gyűlölettel, hanem emberséggel érjük el. Utópia lenne? Én azt mondom: mimum.

Közelebb a kelethez, távolabb a nyugattól

2020/ 24.hét

A demokrácia rendszerére keletre kacsintgatva nemet mondó korrupt kormányok eszköze mindig a keleten már jól bevált erőszak. A huszadik század mély mocsarába süllyesztett népek szemeit eltakarja a sár, miközben orosz beszéd hallatszik és száll a fullasztó szivarfüst. A szivarozók a mocsár mellett vihognak a sárban szenvedő népek kiáltásai közben, és elégedetten beszélik meg, hogy az emberek fele élvezi mindezt. És igazuk van, tényleg élvezik. Élvezik a kilátástalanságot, a mocsárt, a napfény hiányát, a szép, száraz mező messzeségét. Olykor-olykor pedig odasétál valaki, francia vagy német nyelven mond elismerő szavakat, távozásakor pedig egyre hangosabban szitkozódik. Mire eltűnik a ködben, már üvölt, kiabál és káromkodik.

Erőszakra erőszak, problémákra látszatmegoldás, a szavazatok mindenek felett, miközben a válságok mélyülnek, a rossz pedig még rosszabb lesz. Az úgynevezett iskolaőrség ötlete megint olyan elképzelés, ami a mélyen lévőt még mélyebbre húzza, eközben pedig nem old meg semmit.

Persze, nem teljesen igaz, hogy nem old meg semmit. Tény, hogy valamit megold. Ám ez tüneti kezelés, a gyógyításnak még csak a látszata sincs meg. Mintha egy agyhártyagyulladást csupán fájdalomcsillapítókkal kezelnének.

Fejlett, nyugatias, képzett pszichológusok bevonásával megvalósuló programok, tevékenységek esetleg kipróbálhatók lennének, mint kísérleti gyógyszer: az okokat keresni, és a problémát így megoldani, csakúgy, mint a fejlettebb államokban. Hiszen ha egy diák ilyen, erőszakos cselekedetet követ el, annak nyilván vannak mély okai, melyekkel talán foglalkozni kellene. A különböző, ijedtséget és félelmet keltő eszközökkel felszerelt egyenruhások bevonása a fiatalkorúak közé pedig aligha megoldás erre a problémára. A problémás fiatalokra ráragasztják a bűnös jelzőt, akiknek most már nem csak otthon, hanem az iskolában is félniük kell.

Nem vagyok naiv. Vannak gondok. Nagy gondok. A tanárok ellen elkövetett erőszak pedig megengedhetetlen. Mint ahogy az is, hogy egy tanárnak, tanárnőnek emiatt idegesen kelljen dolgozni és tanítani. Az is megengedhetetlen, hogy az erőszakos cselekmények a többi diákot megfélemlítsék, vagy hátráltassák a tanulásban. De erre az erőszakos válasz itt nem megoldás. Itt még biztosan nem.

school-417612_960_720.jpg

Az erőszakos cselekedetek valódi okairól pedig alig hallani. A diákok közti erőszak is egy olyan probléma, melyről alig beszélünk, de eleget biztosan nem. Legtöbben elintézik egy „a mi időnkben is volt, túléltük”, esetleg egy „miért nem bírod ki, ez nem normális”, vagy ehhez hasonló véleménnyel, ami persze rombol tovább. És erről a problémáról nem hallani. Tudjuk, hogy létezik, de nem beszélünk róla. Nem hallani arról sem, hogy diákok százezrei járnak mélyszegény falvakból, háztartásokból minden nap iskolába, sem az otthoni körülményeikről, melyek nagyban hozzájárulhatnak a problémás egyéniség kialakulásához.

Az erőszakos válasz az erőszakos rendszer eszköze. Mert az tetszik a népnek, mert az tetszik a szavazóknak. A problémák mély kifejtésével, részletes tárgyalásával a „STOP SOROS”-féle kampányokhoz szokott szavazónak nem tudják elnyerni a tetszését. Így maradnak a látszatmegoldások. A valós megoldás úgysem lenne jó kampánytéma.

Pályaválasztás: Miért ilyen nehéz?

Rengeteg fiatal csak ötlettelenül lézeng valahol a pályaválasztás labirintusában, miközben nem találja az igazán jó utat magának. Pedig meg kell találni, de a szülők, rokonok, tanárok kérdései csak rontanak a helyzeten. Kevés a pályaismeret, és kamaszkorban, vagy abból éppen csak kinőve kell az életről ekkora döntést hozni. Mindenkinek megfelelni, és dönteni az életről, erről szól ez. És iszonyú nehéz.

question-mark-2648236_960_720.jpg

kép: Pixabay

Azt hiszem, joggal nevezhetem magam a téma szakértőjének. Már több, mint két éve nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra, mi lesz a gimnázium után. Először még jónak tűnt, sőt, izgalmasnak, hogy akármi, tényleg akármi. De olyan ez, mint az ételválasztás egy jó étteremben; először örülünk, hogy hányféle finom, és különleges étel van, aztán fél óra elteltével valaki szól, hogy ha nem rendelünk, este kilencig itt ülünk majd. És csak idegeskedünk, mert félünk, hogy nem a legjobbat választjuk, de leginkább attól, hogy a legjobbat kihagyjuk.

És eldönteni, hogy éppen halat, vagy bárányt kérünk, messze nem egyenlő azzal, mint mikor az életünk sorsáról döntünk. Eddig csak sodródtunk az árral, nem kellett nagy döntéseket hozni. Általános iskola, valamilyen középiskola. Viszont most már nincs több idő, nem lehet sodródni az árral tovább, nem csak egy út van, hanem ezer. Ezer ajtó, ezer lehetőség. És ezek közül kell választani.

Van egy jó idézet: „A legnehezebb út, és a legjobb út általában ugyanaz”. Rengetegszer emlegettem fel magamban ezt a jól csengő, ám mégis ijesztően valódinak tűnő mondatot. Tényleg a legnehezebb út lehet csak a jó, tényleg csak a legnehezebben nyíló ajtó mögötti szobában találhatjuk meg a kincset?

Nyilván igaz ez akkor, ha valaki csak azért mond le valamiről, mert nehéz. Akkor tényleg a nehezebb út a jobb. És később megbánja, hogy évekig csak kifogásokat keresett arra, hogy nincs elég kitartása, szorgalma, hogy elérje a céljait.

Viszont nem feltétlenül igaz abban az esetben, ha az adott pálya, ami nagyon nehéznek tűnik, igazából nem nekünk való. Igazából nem érdekel annyira. De csak mert azt hisszük, mindig az a jó út, aminek végét a legkeményebb, legkitartóbb munkával érhetjük el, mégis ezt a pályát választjuk. És ha ez a felfogás egy kissé jobb is az előzőnél, ideálisnak mégsem mondható.

Segítenek a pályaválasztási tesztek?

Az elmúlt években órákat szántam magyar és angol nyelvű pályaválasztási tesztek kitöltésére, mire rájöttem, hogy alig érnek valamit. Jó, nyilván tesznek egy ajánlást, de ez igazán nem segít. Egyedül abban lehet haszna, hogy ha a teszt végeredményeként kiadott, ajánlott pályát választom, valószínűleg illik majd hozzám. De ez még korántsem jelenti azt, hogy megélek majd belőle, élvezni fogom, és ami a legfontosabb, az a legjobb választás.

Szóval „dobtam” ezeket a teszteket, és egyfajta belső meditációszerű, mély elmélkedésbe kezdtem, azt remélve, hogy egyszer, egy hűvös nyári éjjel majd egyik pillanatról a másikra megvilágosodom, és izgatottan felugorva tudatosítom magamban, hogy igen, végre megérkeztem. Ez a jó, ez a legjobb, én erre születtem.

Na, az a baj, hogy ilyen nem lesz. Lehetetlen. Az időkorlátoknak (pl. hogy holnap estig gondolkozok, és eldöntöm) semmi értelme nincsen, két év alatt volt időm rájönni, hogy ez nem használ.

De akkor mégis hogyan lehet meghozni egy ilyen nehéz, kulcsfontosságú döntést, ha az a sok pályaválasztási teszt, és a nagy „rájöttem”-pillanatokhoz vezető hosszú gondolkodások sem segítenek?

Talán le kell ülni egy papírral, tollal, felírni az érveket, ellenérveket minden szak, munka mellett, ami valaha szóba jött? Tapasztalatból tudom mondani, ez sem segít, legalábbis nekem nem vált be.

Miért nehéz, és mi segíthet?

- Egy életre szóló döntést kell meghozni;

- Alig ismerjük a pályákat, hogy pontosan milyen állásban mit csinálnak;

- Attól félünk, hogy a legjobb lehetőséget kihagyjuk.

Túl sok lehetőség van, túl kevés ismeret. A legjobb az, ha

- Nézünk videókat, olvasunk cikkeket az adott szakokról, vagy az ott megszerzett végzettséggel végezhető munkákról;

- A választásunkban NEM csak az a döntő tényező, hogy mivel mennyit lehet keresni;

- Mindenképp olyan szakmát választunk, amelyre hivatásként tudunk tekinteni;

- És végül: TUDATOSÍTSUK MAGUNKBAN, NEM FELTÉTLENÜL VÉGLEGES A DÖNTÉSÜNK!

Melyik pályát válasszuk?

Amelyiket hivatásként tudunk végezni, nem kötelező rosszként tekintünk rá, érdekel a hozzá kapcsolódó tudomány, meg lehet belőle élni, de nem a pénz miatt választjuk.

Gondoljunk bele, hogy álmaink munkáját végezzük, gondoljunk bele egy munkanapba! Melyik lenne az a munka?

Akik a környezetvédőket (is) gyűlölik

Éjfél. Nyári éjjel. Ahogy általában, ma is későn fekszem le. Ekkor megjelenik egy hír a klímaváltozásról. Ahogy az átlagos, lusta user teszi, a cikkre kattintás helyett maradok a cím és a kommentek elolvasásánál. Persze előtte egy ’szomorú’ emojis reagálás. A kommentek átolvasása közben – mintha előre tudtam volna – találok pár olyat, amitől megfogalmazódik bennem a kérdés: „Mégis hogy gondolkozhat valaki így erről?”

Persze hülyeség felidegesíteni magamat rajta. Hiszen már megszokhattam. És meggyőzni úgysem tudom. Egy másik felhasználó meggyőzése, és – ezesetben – a jó útra terelése a social media Mrs. Columbo-ja. Az ember megpróbálhatja, mondhat tényeket, nyugodtan, higgadtan vitázhat, kizárólag a tárgynál maradva, a válasz általában mégis egy jó erős „anyád”, „ostoba”, „kretén” lesz (jó esetben – megjegyzem). Mert az elmúlt évek során voltam már minden, csak mert a kitalált valóságukat megpróbáltam lerombolni, és elérni, hogy nézzenek végre ki a narancssárga falaik mögül, és lássanak végre tisztán, gondolkodjanak értelmesen.

Sajnos vannak olyan emberek, akik olyannyira vallásként tekintenek a politikára, hogy a kritikus gondolkodást még csak hírből sem ismerik. Mint ahogy a hívők a bibliát, úgy ők a köztévét és a közszolgálati rádiót megkérdőjelezhetetlen igazságként tartják számon. És mégis kik ők, hogy megkérdőjelezzék?

A Kádár-rendszer esői sok sarat hagytak ezen az országon, ami még mindig nem száradt meg, és ahelyett, hogy a „hatalmon lévők” reménykednének a napsütésben, bekapcsolják az öntözőt. Így ahelyett, hogy ez a sár felszáradna, csak még inkább szétterjed. És amíg a sár ellepi, a fű nem tud nőni – naná, hogy ők inkább sarat akarnak… Hisz’ mi is lenne velük, ha elkezdhetne nőni a tavaszt hirdető, világoszöld, zsenge fű?

Mi lenne velük, ha az emberek végre a klímaváltozástól félnének, a legkisebb korrupciót se tűrnék el, és minden demokratikus értékeket veszélyeztető intézkedés miatt utcára vonulnának?

fridays-for-future-4061206_960_720.jpg

kép: Pixabay

Pedig valahogy így képzelték el anyáink és apáink a demokráciát. Persze azzal nem számolt senki, hogy a huszonegyedik század politikusai is kegyetlenül kihasználják majd a diktatúrához szokott, Kádár-rendszert visszasíró, oldalakban, társadalmi osztályokban gondolkodó, gyűlölködő embereket. Akikkel mindent meg lehet tenni. Ha az érdek úgy kívánja, akárkit meg lehet velük gyűlöltetni: a menekülteket, a hajléktalanokat, és igen, sajnos, a környezetvédőket is.

Klímavédelemért kiálló diákokat, fiatalokat Soros-bérenceznek le, mert ezt mondták nekik. Nincs határ. Mindig van tovább. És mikor az ember azt hinné, ennél már nincs lejjebb, előhúznak valamit a fiókból. Valami még felháborítóbbat, valami még hányingerkeltőbbet.

Ha megírta az újság, hogy a globális felmelegedéstől tartó, jövőjükért tenni akaró, lelkes fiatalok ballib bérencek, akkor azok. És a klímaváltozás ráér. Meg Donald „avilágegyjobbhelylettmiatta” Trump úgyis csak nevet az egészen. Biztos igaza van...

Egyébként ez volt a legforróbb június a történelemben…

Lakás, ház, otthon

spring-2955582_960_720.jpg

Amióta az eszemet tudom, mindig volt egy ház az életemben. Éltem lakásban is. Sokat vagy keveset, nézőpont kérdése. De az a bizonyos "ház", ami mindig ott volt, sosem engedte egy második otthon meglétét. Mert ha van egy otthon, akkor minden más lakás, amiben élsz, csak egy szállodának tűnik. Kicsit túloztam. De a lényeg az, - és lehet, csak én gondolom így - hogy egy ház otthonná tud válni hamar, szeretni lehet, és visszavágyódik oda az ember.

Aki szintén házban nőtt fel, vagy éppen saját meggondolásból a vidéki, vagy a kertvárosi életet választotta, az fogja talán leginkább megérteni, amit most írok:

Egy háznak lelke van. Mindenekelőtt ez a legfontosabb. Egy ház lelke nem falakból vagy bútorokból épül fel. Egy ház lelkét nem lehet lerombolni. Mert ezt az emlékek tartják. Az emlékek pedig egész addig lehetnek oszlopai ennek a furcsa léleknek, amíg azok élnek, akik felépítették ezeket az oszlopokat. 

Aki házban él, vagy ott nőtt fel, nem csak egy országra, vagy városra gondol, amikor azt mondja: "honvágy". Nem csak egy város hiányzik neki, mikor az esős londoni éjszakában sétál egyedül egy belvárosi utcában, távol a hazájától. Amikor azt mondja: "hiányzik", nem csak egy üzletsorra gondol, nem egy parkra, nem egy sétálóutcára a folyó partján. Hanem egy tavaszi reggelre, amikor a teraszon nézte a napfelkeltét. Egy nyári estére, amikor a kertben sétált. Egy őszi délutánra, amikor olyan jó volt itt lenni, és fájt, hogy el kell menni.

Aki házban nőtt fel, tudja, mi a csend. Értékeli a madarak dalát, a távoli város zajait. Tudja, mi a természet. Hogy milyen értékes és milyen csodálatos.

Innen nem olyan elköltözni. Nem egy lakást hagysz magad után. Kipakolhatod a bútorokat, és azt hiszed, megszűnt a kötelék. Aztán kimész a kertbe, egy utolsó búcsút venni. Meglátod "azt" a követ, "azt" a festékfoltot, "azt" a fát, és eszedbe jut "az" a nap. Nem, nem egy lakást hagysz ott, üresen. Nem vihetsz magaddal mindent. Az emlékek maradnak. Mintha valami meghalt volna benned.

Mert hidd el - és ez a legfontosabb -, a ház nem csak egy élőhely. Nem is "csak" egy otthon. A ház a kerttel több ennél. Egy emlékekből és érzelmekből felépített hely. Több, mint egy épület.

Hat évig éltem külföldön. Jobban értékeltem az otthont, a hazautazást, mint bárki más. Hónapokig vártam arra, hogy újra "a házban" lehessek. 

Tíz évvel ezután most a kertben ülök. Pont ott. Pont azon a helyen. Tavaszi reggelek, nyári délutánok... A ház néha semminek látszik, néha mindennek.

 

2018.09.05.