Üvöltés, rongálás, gyújtogatás, erőszak; instasztorik, mosolygós GIF-ek meg felszabadulás emlegetése. Egészen hihetetlen, ami most az óceán túlpartján történik. Nem csak ott, itt is. Az „itt” alatt persze Európát értem: Franciaországot, Angliát, ahol több tízezer ember képes összegyűlni, ha valami mellett ki kell állni. Mindezek szépen hangzanak, de valóban büszkék lehetnek a Nyugat-európai államok és az Egyesült Államok az elmúlt hetek eseményeire?

A west coast old-school rapzenéjében jól hangzóan feldolgozott érzések, és a szegénységből való kitörés aranytól csillogó gondolata minden szabadságban hívőt megérintenek. Az agresszív, rádióban elnémított szavakkal pedig az egészet még erősebben átélhetjük. Nem vagyunk érintettek, mégis érezzük: változás kell, most, és radikális.

Persze a dolog a rapdaloknál nem áll meg, az átlag európai titokban mégis ezt akarja. Az audiban munkába menet berak valami jó zongorás beattel szerzett számot, a piros lámpánál talán még a dallal együtt üvölti, hogy „f*** the police” vagy „i wanna live that life”, majd továbbhajt, kiszáll, és az egészen nevet egy jót. Az irodában kávét vesz, és letekint az alulfizetett útépítő munkásokra, akik a nyári forróság ellenére is serényen dolgoznak.

De nem, a dolog nem áll meg a daloknál. Nem áll meg a verseknél, vagy a liberális celebek toleranciától könnyező podcastjainél. Nem áll meg, mert a probléma valós. Valós problémára pedig nem lehet szavakkal válaszolni. Még akkor sem, ha évek óta ezt tesszük.

Nem elég egy hashtag vagy egy fekete autómatrica, ha egy fehér rendőr brutálisan meggyilkol egy fekete férfit. Akkor ezek önmagukban nem érnek semmit. Mert elegük van. És joggal. Lehet erre azt mondani, hogy „hány ilyen eset történik fordítva”, ami jogos persze, de észre kell venni a dolog hátterét: van az elnyomottnak tekintett csoport, és van az elnyomónak tekintett. Aligha lehetne a feketéket okolni azért, mert ez a vélemény még mindig nem változott meg. A fehéreket sem kell okolni. Azokat kell okolni, akik talán már nem is élnek. Akik még pár évtizede ráüvöltöttek egy feketére, ha előre ült a buszban, ha bement egy étterembe. Azokat kell okolni, akik nem engedték egyetemre menni őket. Ők bűnösök.

De tényleg erről van most szó? Ez az oka ennek az egésznek? A múltbéli rasszizmus?

A frusztráció mély, ami nem meglepő, ha nincs normális oktatásban részed, szegény házakban élsz, drogos szülőkkel meg alkoholista nagyszülőkkel, eközben pedig alig van pénz bármire is. Ezek a problémák az amerikai társadalomban jelen vannak, „rossz környékkel” van tele minden nagyváros, ahonnan elképesztően nehéz kitörni. Ezek a gondok a fekete bőrű amerikaiakat halmozottan érintik, az elhúzódó válság munkahelyeket tett tönkre, a helyzet pedig még rosszabb lett.

Érthető tehát az indulat, de a fosztogatásokra, a gyújtogatásra nincs mentség. 1992-ben, Los Angelesben napokig füst volt a város felett, több kereskedő életét tették tönkre a rablásokkal, lopásokkal, de történt olyan is, hogy egy kereszteződésben megálltak a „tüntetők”, és az elhaladó autókat téglákkal dobálták meg, néhány autó vezetőjét pedig kirángatták, és többen súlyosan bántalmazták. Hogy miért? Mert fehérek voltak. A dolog végtelenül borzalmas.

Az okok léteznek, a megoldások pedig szükségesek, ám mégsem tehetjük meg, hogy az erőszakos bűncselekményeket a BLM jól hangzó üzenete mögé rejtjük el. Ami történik, nem szép, nem hősies, nem forradalmi, hanem szörnyű. A problémákat a bíróságon kell megoldani. Felvonulni szép dolog, követendő dolog, de az erőszakra erőszak sosem követendő.

A törvény nem Trump műmosollyal kiszínezett milliárdos körének újabb vagyonszerző húzása. Megszegését nem lehet hashtagekkel magyarázni, megszegésének ellenzői pedig nem rasszisták. Utálom, hogy egy jó ügyet gyújtogatók és szobrokat döntők tesznek tönkre, de szeretem az egyenlőségért harcolókat, akik mindezt nem lángokban és széttört üvegekben képzelik el.

Legyünk egyenlők, vessük meg azokat, akik bőrszín alapján ítélkeznek, de ezt ne gyűlölettel, hanem emberséggel érjük el. Utópia lenne? Én azt mondom: mimum.