Régóta vagyok azon az állásponton, hogy korunk politikai folyamatait leginkább a szélsőséges nézetek határozzák meg. Miközben a szélsőjobboldali eszméket konzervatívnak és nemzetinek hazudják, az egykor szép és követhető liberális gondolatokat a politikai korrektség erőszakosságával mérgezték meg.

A politikai korrektség nem új dolog. Évtizedek óta építi magát, és határai az évek során folyamatosan szűkültek. Határai viszont ceruzával rajzoltak, nem tollal, állandóan radírozgatják, egyesek bővítenék, mások szűkítenék őket.

Meg kell látni, hogy a politikai korrektségről alkotott kép sosem volt egységes. A határokat megszabni hivatott médiumok, politikusok és közszereplők ugyanis mást és mást gondoltak a PC-ről. Persze észre lehet venni egyfajta egységes gondolkodásra törekvést, mégis, vannak emberek és csoportok, akik időnként szakítanak az elfogadott normákról alkotott képpel, és általában azokat eltúlozva próbálnak meg valamiféle változást elérni.

Ők a politikai korrektség radikális vonala, akiket még a liberális filmrendezők és producerek is kigúnyolnak. Elképzeléseiket még a PC kultúra sem tudja általában befogadni. (Tudjuk, ezek azok a dolgok, amiket a South Park és a Family Guy vicc tárgyává tesz.)

A határok szűkülnek tehát, de nem pontosan meghatározhatóan. A határok folyamatos szűkülésének kívánt eredménye az egyenlőség „teljes” megvalósulása.

A XXI. század politikai korrektség-elképzelése az egyenlőség elérésének legjobb eszközeként – véleményem szerint – egyfajta „pontozási rendszer” alkalmazását tekinti. Minél „hátrányosabb helyzetben” lévőnek gondol valakit a társadalom, annál „magasabb a pontszáma”: a PC határai annál tágabbak, annál több dolgot "szabad mondania". Ahogy „nőnek a pontszámok” egy személynél, úgy csökkenek a dolgok, amelyek kimondásával megsérti a politikai korrektséget.

Képzeljük el, hogy egy futóversenyen valakit minél esélytelenebbnek gondolnak a győzelemre, annál előrébb indul.

A fent említett „pontozgatás” azonban – szerintem – pont a valós egyenlőség megvalósulását akadályozza meg. Persze el tudom képzelni, hogy rengetegen vannak, akik szerint működőképes.

Én viszont úgy látom, hogy a „nekem szabad, neked nem” kultúrája frusztrációt okozhat a társadalomban, és olyan politikusokat juttathat hatalomra, mint Donald Trump. Az egymásra mutogatás megöli azt a célt, hogy végre tényleg ne az alapján ítéljünk meg valakit, amiről nem tehet.

Én olyan világban élnék szívesen, ahol nem tekintik jobb dolognak, ha nőt választanak elnöknek, mert egy elnöknél a leglényegtelenebb dolog, hogy mi a neme. Olyan világban élnék, ahol a szexizmus egyik nemtől sem elfogadott. Egy olyan világban, ahol mindegy valakinek a bőrszíne vagy a vallása, mert sokkal fontosabb ennél, hogy milyen ember.

Jó lenne, ha a „pontszámokat” végre elhagynánk, és mint egyenlő értékű emberek élnénk békében, nem egymásra mutogatva, nem hibáztatva, nem gyűlölve.

Lehet egy ilyen világ?

Kép: Pixabay
A Kezdőbetű-blog megtalálható a Facebook-on is, Kezdőbetű néven!

A két oldal egyre távolabb egymástól, egyre kevesebb a megértés, egyre kevesebb a megérteni akarás. Jó, talán lehet, hogy nem egyre kevesebb, de kijelenthető, hogy kevés. Mert - úgy tűnik - tényleg csak két oldal létezik. Főleg ott, ahol két párt (vagy két politikai tömb) versenyez egymással a választásokon - és ez így egy egészségtelen demokráciát és társadalmat eredményez.

Valahol érthető, ha "két dolog van", választani kell. Mert tartozni akarunk valamihez. Építenünk kell az identitásunkat, az egyéniségünket. Ki akarjuk fejezni, hogy mi mások vagyunk, mint a másik oldal.

De mi is ez a két oldal, amiről írok? Melyik két politikai tömb harca folyik most a világon, Észak-Amerikától Közép-Európáig?

A jobb- és a baloldali - felesleges - megosztottság - úgy tűnik - jegyet vett magának a 2020-as évek teleplakátolt és telegraffitizett vonatára is. A vagonok száma persze páros, ezért tökéletesen meg lehet osztani őket középen. Egyik oldal ide, másik oldal oda, átjárás pedig nincs. Aki megpróbálja, mindkét oldaltól elutasítást és megvetést kap, mindkét oldal átlökné a másik oldal vagonjába, hisz' nem eléggé lojális. Ha nem kapaszkodik eléggé, leesik a vonatról, és általában - sajnos - ez fog történni.

Nyugat-Európában (e téren) talán kissé jobb a helyzet - legalábbis a vezető politikai pártok szintjén (igaz, a két oldal közti kölcsönös utálatot nem mindig a pártok vagy a politikusok okozzák). Macron számomra pozitív csalódás volt, de beszélhetnénk itt Németországról is, benne a CDU-ról vagy a CSU-ról, akik - legalábbis innen - nem tűnnek szélsőséges pártoknak egyik irányba sem.

De kicsit eltértem az előbb feltett kérdéstől. A két oldal jelenleg természetesen nem más, mint a liberális és a konzervatív. 

És persze mondhatjuk mi - a politikához talán túlságosan naiv emberek -, hogy ugyan miért nem lehet valaki egyszerre konzervatív és liberális, de aki ezt a kérdést felteszi, végtelenül egyedül érezheti majd magát, mert így nemigen tud csatlakozni sehová, egy csoport sem "fogadja be".

Hogy miért? Mert a liberálisoknak a konzervatívokat kell utálni, a konzervatívoknak a liberálisokat, és ha ezen ideológiák képviselői elkezdenének beszélni egymással, megérteni egymást, ugyan mivel lehetne megfélemlíteni a szavazókat?

Pedig én hiszem, hogy akár a magyar, akár a lengyel, akár az amerikai társadalom minimum 40%-ának politikai meggyőződésében keverednek liberális és konzervatív elemek. 

Ez viszont - a fent említett indokok miatt - rendkívül veszélyes a leegyszerűsített kampányszövegek és a tweetek világában, hiszen ha egy pillanatra is kitekintenének a szavazók a kék és a sárga falak mögül, látnák egymást, és megértenék egymás aggodalmait, ambícióit és félelmeit, már nem hinnék el annyian a kétszavas, hazug propagandát.

Ezeket az embereket nem lehetne hatalmuk eszközének használni, nem lehetne nekik eladni a "BLM-tüntetéseken minden szép és jó és tökéletes és hősies stb. volt" vagy a "Trump tüntetői a hazáért törtek be a Capitoliumba"-féle, végtelenül álságos és káros szövegeket.

Aki liberális, lehet konzervatív, aki konzervatív, lehet liberális (bár megjegyzem, hogy vannak ügyek, melyeket sokan liberális céloknak bélyegeznek meg manapság, miközben azok alapvető, egy intelligens ember számára megkérdőjelezhetetlen dolgok). Abszolút lehetséges, hogy egy liberális ember nem ért egyet az udvariasság és nők iránti tisztelet "jóindulatú szexizmus"-ként való - negatív kontextusban emlegetett - megnevezésével, vagy az ártatatlan, barátok közötti viccelődés miatt kiszabott durva szankciókkal (Cavaninak (futball-játékos, Manchester United) kb. 40 millió forintot (!!) kellett fizetnie, mert "rasszista" bejegyzést tett közzé"(ahogy írtam, egy barátjának szánt ártatlan vicc)). Emellett teljes mértékben elképzelhető, hogy egy konzervatív embert a hányinger kerülgeti a szélsőjobbos, gyűlöletre uszító propagandától.

Ne gondoljuk viszont, hogy ezen mi nem tudunk változtatni. A pártok nem fognak örülni, az FB-on, a Twitteren pedig mindkét oldaltól kapunk majd sértegetéseket, de legalább teszünk azért, hogy a világ egy megértőbb, elfogadóbb és élhetőbb hely legyen. 

És egyszer talán leülhet majd egy asztalhoz konzervatív és liberális, és együtt nevethetnek az ezen bosszankodó, hatalmukat elvesztett politikusokon.

Kép: Pixabay, Kezdőbetű FB-oldala: https://www.facebook.com/kezdobetu

Szombat este végre kialakult az amerikai elnökválasztás végleges eredménye. Biden győzött, az öröm pedig hatalmas, mind a magyar ellenzékben, mind a nyugati mainstreamben. Ez teljesen érthető. Bár számomra erősen kérdéses lett volna, hogy elmenjek-e szavazni (ahogy 2016-ban is), valószínűnek tartom, hogy végül szavaztam volna, már csak a klímaegyezmény miatt is. 

A twitter-világ persze megtelt kék szívekkel és LGBTQ-zászlós emojikkal, a sztárok sorra osztották meg a szóvicceket a bukott Donald-ról, egyszóval mindenki boldog. Persze az a hetven millió szavazó nem, aki Trump-ot akarta elnökként látni még négy évig. És beszélhetnénk most arról, hogy egy Trump-féle emberre mégis mi oka lehet valakinek szavazni. Nevethetnénk rajtuk vagy szidhatnánk őket, de ehelyett akár meg is érthetnénk az okokat. Mert van min elgondolkodni...

Főleg azért, mert ez nem csak Donald Trump-ról szól. Ő egy szimbólum. Egy válasz. "Valami másnak" a megtestesítője. Egy új lehetőséget mutatott az PC-be belefáradt amerikaiaknak arra, hogy létezik egy olyan világ, ahol ki szabad mondani: a bevándorlásnak vannak negatívumai; az erőszakos gyújtogatás még akkor sem elfogadható, ha a tüntetések oka érthető; és hogy a "Merry Christmas" nem kirekesztő jókívánság. Populizmus? Igen. Indokolt? Még egyszer igen.

Amikor az amerikaiak naponta találkoznak a gender-elmélet, a patriotizmus-lebontás és az ateizmus-ünneplés erőszakosságával, érthető, hogy egyszer azt mondják: elég volt, ezzel már nem tudok azonosulni.

Persze lehet azt hazudni magunknak, hogy aki Trump-ra szavaz, az hülye. Lehet ismételgetni, hogy aki konzervatív, az rasszista. Meg lehet próbálni ráerőltetni az emberekre, hogy nincsenek női és férfi szerepek, sőt, írhatnak majd k.. jó könyveket (csak hogy egy igazi magyar klasszikust idézzek) a multikulturalizmusban kétkedők fasizmusáról; szóval lehet ezeket csinálni, csak aztán ne lepődjünk meg, ha jön majd "egy új Trump" és még nagyobb arányban győz.

A jelenséget egyébként jól jelzi, ahogy a latino szavazók egy része váratlanul átszavazott a republikánus elnökjelöltre. Ha jobban megnézzük, talán nem is olyan váratlan, a többségük ugyanis katolikus,  meglehetősen hagyományőrző és -tisztelő. Így érthető, hogy a nő-férfi különbség jelentőségének lényegtelenségét kifejező "latinx" kifejezés pont a kívánt hatás ellentétét érte el. Csak hogy érthető legyen: ezrek szavaztak olyan elnökre, akik kampányának negatív példái voltak.

Intő jel tehát van elég, a kérdés már csak az, foglalkozunk-e velük. Pszichológiai szempontból érthető, hogy amikor az egyik oldal nagyon felháborít, képesek vagyunk azt mondani, nem értünk egyet a másik oldallal, de ott legalább ez nincs. És a száztizedik gendersemleges karakternél, a nyolcvanhatodik feminista cikknél és a kétszáznegyvenedik életidegen hazugságnál megáll az ember, és azt mondja:

"Akkor már inkább Trump".

És ennek a követekezményei borzasztóak.

Képek: Pixabay - A Kezdőbetű a Facebook-on is fent van: https://www.facebook.com/kezdobetu/

Nem is tudom, hogy jutott most ez eszembe. Pont most, mikor ülök a teraszon, végre valahára megjött a meleg, nyárias idő, és a hintaágyon üldögélve mégiscsak elgondolkoztat valami. Valami borzalmas, valami hatalmas.

Szóval ülök a hintaágyon, csendben, békésen, nem messze tőlem a macskám nyávog, a szél lágyan fújja a párszáz méterre lévő, zöld fák ágait. Előttem egy pokróc, lepedő, vagy valami ilyesmi. Mellette egy szekrény, ami a házban folyó felújítási munkálatok folyamatának velejárója, mármint az, hogy ő is itt van, a teraszon. Tehát itt ez a két tárgy, az egyik piros, a másik kék. Piros és kék… Ha ezt a két egyszerű színt a nemek szimbólumának nevezném, vajon mennyire lenne közhelyes?

Nyilván erősen az lenne, nem is tagadom, de akaratlanul is elgondolkoztat. Közben az a kék szekrény egyre jobban ellenszenvessé válik. Ahogy áll ott, nem túl magasrendű funkciója ellenére oly magabiztosan, hogy a piros lepedő csak szerényen húzódhat be mellette a sarokba. A kék szekrényt ez persze nem érdekli, a piros pokróc meg gyűrődve és szenvedve veszi tudomásul, hogy háttérbe szorult.

De mi van akkor, ha van alapja a szimbólumnak, de fordítva? A kék a nő. A piros a férfi. Amúgy miért gondolt az olvasó elsőre ennek az ellentettjére? Na de térjünk vissza a színekhez! A piros a férfi. És ekkor már az tűnik nagyobbnak. Fölényesebbnek. Míg a kék szekrény áll kitartóan, még akkor is, ha ez néha nehéz neki, a piros pokróc nyugodtan hever a földön. Élvezi, hogy a kék szekrény megvédi a széltől. Aztán egy hideg estén mégis a pokrócot dicsérik jobban a ház lakói.

Aki nem vette észre az iróniát, az most azonnal nyomjon egy határozottat a „vissza” gombra, és hagyja abba a cikk olvasását! Aki észrevette, annak jár egy dicséret. Egy kicsi, mert annyira nem nagy érdem.

A nemek közötti viszály mocsarába süllyesztett műfeminista popkultúra virágkorát éli. A valóságot szándékosan mellőző PR-szakemberek megtalálták a kincset jelölő X-et. Meglátták, miben van a nagy pénz, mit fognak nézni nők milliói. Felszálltak a modern feminizmus gyűlölettel zakatoló vonatára, aminek az ablakait plakátok takarják el, nehogy valaki is belásson. Mert a vonatban leginkább nem énekesnők és színésznők ülnek. A vonat kényelmes fülkéiben szivarozó, feszülő L.V. öltönyös menedzserek ülnek, akik nevetve számolgatják a százdollárosokat, miközben hányják a világra a férfigyűlölet pusztító trendjét.

A pénzüket számolgatva pedig észre sem veszik, milyen káros, amit tesznek.

Mindenesetre amíg a telefonok képernyőiről ömlik a nyugati társadalmakra a feminizmus, azokban az országokban, ahol a nők eltakart testtel és arccal járnak, engedély kell a férjüktől a mindennapi dolgokhoz is, nem mehetnek le a tengerpartra negyvenöt fokban, szóval ezekben az országokban nem találkozunk harcos feminista mozgalmakkal. Legalábbis kevesebbel.

Miközben nők milliói szenvednek az elnyomástól világszerte, tényleg azzal foglalkozunk, hogy a bankban dolgozó férfi tesz egy megjegyzést a kolléganője külsejére? Mintha a kihalás veszélyével szembenéző jegesmedvék megmentése helyett a környezetvédők legfőbb célja lenne, hogy az utca végén lakó néni vizslájának 19 fokos helyett 20 fokos legyen az ivóvize.

És hogy kapcsolódik mindez a genderelmélethez?

A nyugati feminizmus és a genderelmélet kéz a kézben járnak, egyik bizonyítja a maga igazát a másik elveivel. A genderelmélet arról szól, hogy a nők és a férfiak közti különbségek inkább tanult dolgok, tehát olyan, hogy „valemelyik nemre jellemző” nem igazán létezik.

És ez beleillik a feminista világképbe is, hiszen az elmúlt századokban hagyományosan férfiasnak gondolt tulajdonságok átvihetőek a nők jellemző tulajdonságaihoz. A férfinek a jelentősége így erősen csökkenne, hiszen a nők a nőies tulajdonságok mellett már a férfias tulajdonságokat is birtokolnák.

A genderelmélet persze ennél még tovább megy. A benne hívők elképzelései szerint nincsen olyan, hogy nőies vagy férfias tulajdonság, emberek vannak, és mindenki más. Férfias és nőies tulajdonságok nincsenek, csak egyéniségek.

Láthatjuk tehát, hogy míg a feminizmus a férfi-szerep jelentőségének csökkenését tűzte ki célul, addig a genderelmélet mindkét nemmel kapcsolatban ezt teszi.

És ha azt hisszük, ez jelentéktelen dolog, nagyot tévedünk. Igaz, hogy még a fejlett országok társadalmainak nagyrésze sem vallja ezeket az elveket, mégis lassan, csendben mainstreammé váltak. A tévékből, a mozifilmekből, a zenékből egyre inkább közvetítik őket.

A genderelmélet és a feminizmus szépen lassan a politikai korrektség részei lettek. Tagadói és ellenzői így megsértik a PC szabályait. Ha nők, „elfogadják az elnyomást”, ha férfiak, „elnyomják a nőket”. A sztárok PR-osai is óva intik ügyfelüket a nemi szerepek jelentőségének hangsúlyozásától, vagy a feminizmus árnyoldalának kifejtésétől. Nem is látunk ilyesmi nyilatkozatokat.

A genderelmélet úgy vált a PC részévé, hogy nem bizonyították be, hogy igaz, elfogadása mégis egyre inkább „ajánlottá” válik. Egy be nem bizonyított, tudományosan meg nem alapozott elmélet, mégis beférkőzött jelenkorunk kultúrájába.

Pedig ha tetszik, ha nem, vannak különbségek. Vannak férfias, és vannak nőies tulajdonságok. Ahogy a macskáknál, a majmoknál, a tigriseknél, a farkasoknál, nálunk, embereknél is.

Szerintem inkább örülnünk kéne, hogy különbözünk. Mindkét nem úgy jó, ahogy van, és ezek a különbségek jobbá teszik a világot.

És igen, a fejlett társadalmakban talán tényleg nehezebb a nőknek. Általában a nők is dolgoznak, csakúgy, mint a férfiak. Tehát mindketten. Mégis a hagyományos házimunkák elvégzése a legtöbb helyen a nők feladata. Viszont ezt egymással kell megbeszélni. Nem kell belőle popdalt vagy filmet gyártani.

Kép: Pexels

Üvöltés, rongálás, gyújtogatás, erőszak; instasztorik, mosolygós GIF-ek meg felszabadulás emlegetése. Egészen hihetetlen, ami most az óceán túlpartján történik. Nem csak ott, itt is. Az „itt” alatt persze Európát értem: Franciaországot, Angliát, ahol több tízezer ember képes összegyűlni, ha valami mellett ki kell állni. Mindezek szépen hangzanak, de valóban büszkék lehetnek a Nyugat-európai államok és az Egyesült Államok az elmúlt hetek eseményeire?

A west coast old-school rapzenéjében jól hangzóan feldolgozott érzések, és a szegénységből való kitörés aranytól csillogó gondolata minden szabadságban hívőt megérintenek. Az agresszív, rádióban elnémított szavakkal pedig az egészet még erősebben átélhetjük. Nem vagyunk érintettek, mégis érezzük: változás kell, most, és radikális.

Persze a dolog a rapdaloknál nem áll meg, az átlag európai titokban mégis ezt akarja. Az audiban munkába menet berak valami jó zongorás beattel szerzett számot, a piros lámpánál talán még a dallal együtt üvölti, hogy „f*** the police” vagy „i wanna live that life”, majd továbbhajt, kiszáll, és az egészen nevet egy jót. Az irodában kávét vesz, és letekint az alulfizetett útépítő munkásokra, akik a nyári forróság ellenére is serényen dolgoznak.

De nem, a dolog nem áll meg a daloknál. Nem áll meg a verseknél, vagy a liberális celebek toleranciától könnyező podcastjainél. Nem áll meg, mert a probléma valós. Valós problémára pedig nem lehet szavakkal válaszolni. Még akkor sem, ha évek óta ezt tesszük.

Nem elég egy hashtag vagy egy fekete autómatrica, ha egy fehér rendőr brutálisan meggyilkol egy fekete férfit. Akkor ezek önmagukban nem érnek semmit. Mert elegük van. És joggal. Lehet erre azt mondani, hogy „hány ilyen eset történik fordítva”, ami jogos persze, de észre kell venni a dolog hátterét: van az elnyomottnak tekintett csoport, és van az elnyomónak tekintett. Aligha lehetne a feketéket okolni azért, mert ez a vélemény még mindig nem változott meg. A fehéreket sem kell okolni. Azokat kell okolni, akik talán már nem is élnek. Akik még pár évtizede ráüvöltöttek egy feketére, ha előre ült a buszban, ha bement egy étterembe. Azokat kell okolni, akik nem engedték egyetemre menni őket. Ők bűnösök.

De tényleg erről van most szó? Ez az oka ennek az egésznek? A múltbéli rasszizmus?

A frusztráció mély, ami nem meglepő, ha nincs normális oktatásban részed, szegény házakban élsz, drogos szülőkkel meg alkoholista nagyszülőkkel, eközben pedig alig van pénz bármire is. Ezek a problémák az amerikai társadalomban jelen vannak, „rossz környékkel” van tele minden nagyváros, ahonnan elképesztően nehéz kitörni. Ezek a gondok a fekete bőrű amerikaiakat halmozottan érintik, az elhúzódó válság munkahelyeket tett tönkre, a helyzet pedig még rosszabb lett.

Érthető tehát az indulat, de a fosztogatásokra, a gyújtogatásra nincs mentség. 1992-ben, Los Angelesben napokig füst volt a város felett, több kereskedő életét tették tönkre a rablásokkal, lopásokkal, de történt olyan is, hogy egy kereszteződésben megálltak a „tüntetők”, és az elhaladó autókat téglákkal dobálták meg, néhány autó vezetőjét pedig kirángatták, és többen súlyosan bántalmazták. Hogy miért? Mert fehérek voltak. A dolog végtelenül borzalmas.

Az okok léteznek, a megoldások pedig szükségesek, ám mégsem tehetjük meg, hogy az erőszakos bűncselekményeket a BLM jól hangzó üzenete mögé rejtjük el. Ami történik, nem szép, nem hősies, nem forradalmi, hanem szörnyű. A problémákat a bíróságon kell megoldani. Felvonulni szép dolog, követendő dolog, de az erőszakra erőszak sosem követendő.

A törvény nem Trump műmosollyal kiszínezett milliárdos körének újabb vagyonszerző húzása. Megszegését nem lehet hashtagekkel magyarázni, megszegésének ellenzői pedig nem rasszisták. Utálom, hogy egy jó ügyet gyújtogatók és szobrokat döntők tesznek tönkre, de szeretem az egyenlőségért harcolókat, akik mindezt nem lángokban és széttört üvegekben képzelik el.

Legyünk egyenlők, vessük meg azokat, akik bőrszín alapján ítélkeznek, de ezt ne gyűlölettel, hanem emberséggel érjük el. Utópia lenne? Én azt mondom: mimum.

A demokrácia rendszerére keletre kacsintgatva nemet mondó korrupt kormányok eszköze mindig a keleten már jól bevált erőszak. A huszadik század mély mocsarába süllyesztett népek szemeit eltakarja a sár, miközben orosz beszéd hallatszik és száll a fullasztó szivarfüst. A szivarozók a mocsár mellett vihognak a sárban szenvedő népek kiáltásai közben, és elégedetten beszélik meg, hogy az emberek fele élvezi mindezt. És igazuk van, tényleg élvezik. Élvezik a kilátástalanságot, a mocsárt, a napfény hiányát, a szép, száraz mező messzeségét. Olykor-olykor pedig odasétál valaki, francia vagy német nyelven mond elismerő szavakat, távozásakor pedig egyre hangosabban szitkozódik. Mire eltűnik a ködben, már üvölt, kiabál és káromkodik.

Erőszakra erőszak, problémákra látszatmegoldás, a szavazatok mindenek felett, miközben a válságok mélyülnek, a rossz pedig még rosszabb lesz. Az úgynevezett iskolaőrség ötlete megint olyan elképzelés, ami a mélyen lévőt még mélyebbre húzza, eközben pedig nem old meg semmit.

Persze, nem teljesen igaz, hogy nem old meg semmit. Tény, hogy valamit megold. Ám ez tüneti kezelés, a gyógyításnak még csak a látszata sincs meg. Mintha egy agyhártyagyulladást csupán fájdalomcsillapítókkal kezelnének.

Fejlett, nyugatias, képzett pszichológusok bevonásával megvalósuló programok, tevékenységek esetleg kipróbálhatók lennének, mint kísérleti gyógyszer: az okokat keresni, és a problémát így megoldani, csakúgy, mint a fejlettebb államokban. Hiszen ha egy diák ilyen, erőszakos cselekedetet követ el, annak nyilván vannak mély okai, melyekkel talán foglalkozni kellene. A különböző, ijedtséget és félelmet keltő eszközökkel felszerelt egyenruhások bevonása a fiatalkorúak közé pedig aligha megoldás erre a problémára. A problémás fiatalokra ráragasztják a bűnös jelzőt, akiknek most már nem csak otthon, hanem az iskolában is félniük kell.

Nem vagyok naiv. Vannak gondok. Nagy gondok. A tanárok ellen elkövetett erőszak pedig megengedhetetlen. Mint ahogy az is, hogy egy tanárnak, tanárnőnek emiatt idegesen kelljen dolgozni és tanítani. Az is megengedhetetlen, hogy az erőszakos cselekmények a többi diákot megfélemlítsék, vagy hátráltassák a tanulásban. De erre az erőszakos válasz itt nem megoldás. Itt még biztosan nem.

Az erőszakos cselekedetek valódi okairól pedig alig hallani. A diákok közti erőszak is egy olyan probléma, melyről alig beszélünk, de eleget biztosan nem. Legtöbben elintézik egy „a mi időnkben is volt, túléltük”, esetleg egy „miért nem bírod ki, ez nem normális”, vagy ehhez hasonló véleménnyel, ami persze rombol tovább. És erről a problémáról nem hallani. Tudjuk, hogy létezik, de nem beszélünk róla. Nem hallani arról sem, hogy diákok százezrei járnak mélyszegény falvakból, háztartásokból minden nap iskolába, sem az otthoni körülményeikről, melyek nagyban hozzájárulhatnak a problémás egyéniség kialakulásához.

Az erőszakos válasz az erőszakos rendszer eszköze. Mert az tetszik a népnek, mert az tetszik a szavazóknak. A problémák mély kifejtésével, részletes tárgyalásával a „STOP SOROS”-féle kampányokhoz szokott szavazónak nem tudják elnyerni a tetszését. Így maradnak a látszatmegoldások. A valós megoldás úgysem lenne jó kampánytéma.

Éjfél. Nyári éjjel. Ahogy általában, ma is későn fekszem le. Ekkor megjelenik egy hír a klímaváltozásról. Ahogy az átlagos, lusta user teszi, a cikkre kattintás helyett maradok a cím és a kommentek elolvasásánál. Persze előtte egy ’szomorú’ emojis reagálás. A kommentek átolvasása közben – mintha előre tudtam volna – találok pár olyat, amitől megfogalmazódik bennem a kérdés: „Mégis hogy gondolkozhat valaki így erről?”

Persze hülyeség felidegesíteni magamat rajta. Hiszen már megszokhattam. És meggyőzni úgysem tudom. Egy másik felhasználó meggyőzése, és – ezesetben – a jó útra terelése a social media Mrs. Columbo-ja. Az ember megpróbálhatja, mondhat tényeket, nyugodtan, higgadtan vitázhat, kizárólag a tárgynál maradva, a válasz általában mégis egy jó erős „anyád”, „ostoba”, „kretén” lesz (jó esetben – megjegyzem). Mert az elmúlt évek során voltam már minden, csak mert a kitalált valóságukat megpróbáltam lerombolni, és elérni, hogy nézzenek végre ki a narancssárga falaik mögül, és lássanak végre tisztán, gondolkodjanak értelmesen.

Sajnos vannak olyan emberek, akik olyannyira vallásként tekintenek a politikára, hogy a kritikus gondolkodást még csak hírből sem ismerik. Mint ahogy a hívők a bibliát, úgy ők a köztévét és a közszolgálati rádiót megkérdőjelezhetetlen igazságként tartják számon. És mégis kik ők, hogy megkérdőjelezzék?

A Kádár-rendszer esői sok sarat hagytak ezen az országon, ami még mindig nem száradt meg, és ahelyett, hogy a „hatalmon lévők” reménykednének a napsütésben, bekapcsolják az öntözőt. Így ahelyett, hogy ez a sár felszáradna, csak még inkább szétterjed. És amíg a sár ellepi, a fű nem tud nőni – naná, hogy ők inkább sarat akarnak… Hisz’ mi is lenne velük, ha elkezdhetne nőni a tavaszt hirdető, világoszöld, zsenge fű?

kép: Pixabay

Pedig valahogy így képzelték el anyáink és apáink a demokráciát. Persze azzal nem számolt senki, hogy a huszonegyedik század politikusai is kegyetlenül kihasználják majd a diktatúrához szokott, Kádár-rendszert visszasíró, oldalakban, társadalmi osztályokban gondolkodó, gyűlölködő embereket. Akikkel mindent meg lehet tenni. Ha az érdek úgy kívánja, akárkit meg lehet velük gyűlöltetni: a menekülteket, a hajléktalanokat, és igen, sajnos, a környezetvédőket is.

Klímavédelemért kiálló diákokat, fiatalokat Soros-bérenceznek le, mert ezt mondták nekik. Nincs határ. Mindig van tovább. És mikor az ember azt hinné, ennél már nincs lejjebb, előhúznak valamit a fiókból. Valami még felháborítóbbat, valami még hányingerkeltőbbet.

Ha megírta az újság, hogy a globális felmelegedéstől tartó, jövőjükért tenni akaró, lelkes fiatalok ballib bérencek, akkor azok. És a klímaváltozás ráér. Meg Donald „avilágegyjobbhelylettmiatta” Trump úgyis csak nevet az egészen. Biztos igaza van...

Egyébként ez volt a legforróbb június a történelemben…