Nem is tudom, hogy jutott most ez eszembe. Pont most, mikor ülök a teraszon, végre valahára megjött a meleg, nyárias idő, és a hintaágyon üldögélve mégiscsak elgondolkoztat valami. Valami borzalmas, valami hatalmas.

Szóval ülök a hintaágyon, csendben, békésen, nem messze tőlem a macskám nyávog, a szél lágyan fújja a párszáz méterre lévő, zöld fák ágait. Előttem egy pokróc, lepedő, vagy valami ilyesmi. Mellette egy szekrény, ami a házban folyó felújítási munkálatok folyamatának velejárója, mármint az, hogy ő is itt van, a teraszon. Tehát itt ez a két tárgy, az egyik piros, a másik kék. Piros és kék… Ha ezt a két egyszerű színt a nemek szimbólumának nevezném, vajon mennyire lenne közhelyes?

Nyilván erősen az lenne, nem is tagadom, de akaratlanul is elgondolkoztat. Közben az a kék szekrény egyre jobban ellenszenvessé válik. Ahogy áll ott, nem túl magasrendű funkciója ellenére oly magabiztosan, hogy a piros lepedő csak szerényen húzódhat be mellette a sarokba. A kék szekrényt ez persze nem érdekli, a piros pokróc meg gyűrődve és szenvedve veszi tudomásul, hogy háttérbe szorult.

De mi van akkor, ha van alapja a szimbólumnak, de fordítva? A kék a nő. A piros a férfi. Amúgy miért gondolt az olvasó elsőre ennek az ellentettjére? Na de térjünk vissza a színekhez! A piros a férfi. És ekkor már az tűnik nagyobbnak. Fölényesebbnek. Míg a kék szekrény áll kitartóan, még akkor is, ha ez néha nehéz neki, a piros pokróc nyugodtan hever a földön. Élvezi, hogy a kék szekrény megvédi a széltől. Aztán egy hideg estén mégis a pokrócot dicsérik jobban a ház lakói.

Aki nem vette észre az iróniát, az most azonnal nyomjon egy határozottat a „vissza” gombra, és hagyja abba a cikk olvasását! Aki észrevette, annak jár egy dicséret. Egy kicsi, mert annyira nem nagy érdem.

A nemek közötti viszály mocsarába süllyesztett műfeminista popkultúra virágkorát éli. A valóságot szándékosan mellőző PR-szakemberek megtalálták a kincset jelölő X-et. Meglátták, miben van a nagy pénz, mit fognak nézni nők milliói. Felszálltak a modern feminizmus gyűlölettel zakatoló vonatára, aminek az ablakait plakátok takarják el, nehogy valaki is belásson. Mert a vonatban leginkább nem énekesnők és színésznők ülnek. A vonat kényelmes fülkéiben szivarozó, feszülő L.V. öltönyös menedzserek ülnek, akik nevetve számolgatják a százdollárosokat, miközben hányják a világra a férfigyűlölet pusztító trendjét.

A pénzüket számolgatva pedig észre sem veszik, milyen káros, amit tesznek.

Mindenesetre amíg a telefonok képernyőiről ömlik a nyugati társadalmakra a feminizmus, azokban az országokban, ahol a nők eltakart testtel és arccal járnak, engedély kell a férjüktől a mindennapi dolgokhoz is, nem mehetnek le a tengerpartra negyvenöt fokban, szóval ezekben az országokban nem találkozunk harcos feminista mozgalmakkal. Legalábbis kevesebbel.

Miközben nők milliói szenvednek az elnyomástól világszerte, tényleg azzal foglalkozunk, hogy a bankban dolgozó férfi tesz egy megjegyzést a kolléganője külsejére? Mintha a kihalás veszélyével szembenéző jegesmedvék megmentése helyett a környezetvédők legfőbb célja lenne, hogy az utca végén lakó néni vizslájának 19 fokos helyett 20 fokos legyen az ivóvize.

És hogy kapcsolódik mindez a genderelmélethez?

A nyugati feminizmus és a genderelmélet kéz a kézben járnak, egyik bizonyítja a maga igazát a másik elveivel. A genderelmélet arról szól, hogy a nők és a férfiak közti különbségek inkább tanult dolgok, tehát olyan, hogy „valemelyik nemre jellemző” nem igazán létezik.

És ez beleillik a feminista világképbe is, hiszen az elmúlt századokban hagyományosan férfiasnak gondolt tulajdonságok átvihetőek a nők jellemző tulajdonságaihoz. A férfinek a jelentősége így erősen csökkenne, hiszen a nők a nőies tulajdonságok mellett már a férfias tulajdonságokat is birtokolnák.

A genderelmélet persze ennél még tovább megy. A benne hívők elképzelései szerint nincsen olyan, hogy nőies vagy férfias tulajdonság, emberek vannak, és mindenki más. Férfias és nőies tulajdonságok nincsenek, csak egyéniségek.

Láthatjuk tehát, hogy míg a feminizmus a férfi-szerep jelentőségének csökkenését tűzte ki célul, addig a genderelmélet mindkét nemmel kapcsolatban ezt teszi.

És ha azt hisszük, ez jelentéktelen dolog, nagyot tévedünk. Igaz, hogy még a fejlett országok társadalmainak nagyrésze sem vallja ezeket az elveket, mégis lassan, csendben mainstreammé váltak. A tévékből, a mozifilmekből, a zenékből egyre inkább közvetítik őket.

A genderelmélet és a feminizmus szépen lassan a politikai korrektség részei lettek. Tagadói és ellenzői így megsértik a PC szabályait. Ha nők, „elfogadják az elnyomást”, ha férfiak, „elnyomják a nőket”. A sztárok PR-osai is óva intik ügyfelüket a nemi szerepek jelentőségének hangsúlyozásától, vagy a feminizmus árnyoldalának kifejtésétől. Nem is látunk ilyesmi nyilatkozatokat.

A genderelmélet úgy vált a PC részévé, hogy nem bizonyították be, hogy igaz, elfogadása mégis egyre inkább „ajánlottá” válik. Egy be nem bizonyított, tudományosan meg nem alapozott elmélet, mégis beférkőzött jelenkorunk kultúrájába.

Pedig ha tetszik, ha nem, vannak különbségek. Vannak férfias, és vannak nőies tulajdonságok. Ahogy a macskáknál, a majmoknál, a tigriseknél, a farkasoknál, nálunk, embereknél is.

Szerintem inkább örülnünk kéne, hogy különbözünk. Mindkét nem úgy jó, ahogy van, és ezek a különbségek jobbá teszik a világot.

És igen, a fejlett társadalmakban talán tényleg nehezebb a nőknek. Általában a nők is dolgoznak, csakúgy, mint a férfiak. Tehát mindketten. Mégis a hagyományos házimunkák elvégzése a legtöbb helyen a nők feladata. Viszont ezt egymással kell megbeszélni. Nem kell belőle popdalt vagy filmet gyártani.

Kép: Pexels