Azelőtt csak Európában voltam. És igaz, nem egy és nem kettő ország határát léptem már át, mégis, ezek az országok valahogy alig különböztek egymástól. Persze Csehország és Spanyolország messze nem ugyanolyan, de az európai országokban mégis rengeteg közös dolog van. Szóval ideje volt megismerni egy teljesen új kultúrát, kimozdulni Európából, elutazni végre egy másik kontinensre: Afrikába. És ha valaki még nem járt Afrikában, Tunézia tökéletes első úti célnak, legalábbis szerintem. Afrikai egyik legfejlettebb országa, az egy főre jutó GDP itt a második legmagasabb az észak-afrikai régióban, Afrikában pedig a nyolcadik. Emellett az egyik legfelkapottabb turisztikai célpont Afrikában, így rengeteg magyar turista is ellátogat ide évről-évre. 

A repülő reggel indult Budapestről, a hőmérséklet az átlag alatt volt, mindössze 18°C. Az ég borult volt, és az eső is esett. A hosszú várakozás ellenére minden simán ment, és a kapu nyitása előtt még egy kávéra is bőven volt idő. Aztán tíz óra után felszálltunk. Nyugodt repülés volt, kevés turbulenciával. Az étel nem volt túl jó, mondhatni rossz volt, de őszintén megmondom, nem is számítottam jobbra. Egy becsomagolt, kis péksütemény, vaj, lekvár, joghurt, italnak pedig víz, kávé, tea, vagy kóla. 

Körülbelül két órával ezután meg is érkeztünk a monastiri repülőtérre, ahol már várt minket a busz, ami a hotelekbe vitte a turistákat. Az út jóval hosszabb volt, mint ahogy számítottam rá, legalább öt hotelt kellett érintenünk, mielőtt elértük volna az utolsót. A buszon elmondták nekünk az információkat, a választható programokat, és az árakat. Hamarosan megérkeztünk utazásunk végcéljához, - a hotelbe, ahol mi is megszálltunk - a Mahdia Palace Thalasso *****-ba.

Elképesztő volt. Gyönyörű, elegáns és tiszta. Pont olyan, amilyennek az ember egy ötcsillagos szállodát elképzel. A recepciónál minden simán ment, majd a szobánkhoz vezettek minket. Ami legnagyobb meglepetésünkre egy tengerre néző szoba volt, sőt, két szoba egyben, ajtóval elválasztva. A szobák szintén tiszták voltak, a kilátás pedig egyszerűen lélegzetelállító: a végtelen tenger, pálmafák, és medencék.

Ekkora már elmúlt dél, sőt, egy is, úgyhogy ideje volt lemenni az étterembe. Hatalmas, fehér falú, elegáns étterem volt, a választék pedig rendkívül bőséges. Bárány, hal és csirke, levesből is legalább három fajta, majd' 10 fajta köret, zöldségek, ebéd utánra pedig rengeteg desszert és gyümölcs. 

All Inclusive ellátással korlátlanul fogyaszthattunk a hotel bárjaiban, amik más-más hangulattal varázsolták el a kikapcsolódni vágyókat. Elmondhatatlanul hangulatos meginni egy koktélt, miközben az aranyozott falak által körbevett ablakokon át nézünk ki a tengerre, és a szélben lengedező pálmákra.

Az első pár napot tehát a hotelben töltöttük. Az esti programok nem túl jók, de becsületekre legyen mondva, legalább próbálkoznak. Különböző témájú előadásokat lehet megtekinteni, amik általában fél-háromnegyed óra hosszúak voltak. A medencéknél pedig egy nem túl jó hangú, de annál jobb kedvű énekes szórakoztatta az italozó nézőket egy szintetizátor kíséretében. 

Az első kirándulásunk célpontja Tunézia fővárosa, Tunisz volt. A busz korán indult a hotel elől, de a szálloda lehetőséget kínál a korai reggelire is, így ezzel nem volt gond, háromnegyed hétkor nekivágtunk a sivatagnak. A tunéziai napfelkelte elképesztő látványt nyújtott. 

Az első megállónk Karthágó volt. A látogatható rész viszonylag kis területű, de annál érdekesebb. A házak maradványain kívül szobrokat, és oszlopokat is lehet látni itt. Egész gyorsan bejárható, igaz, nem is hagytak sok időt rá. Hamarosan érkezett a következő turistacsoport.

Utunk folytatódott, a következő állomás Sidi Bou Said volt. Két szó, két szín: kék, fehér. Egészen pontosan világoskék és fehér. A tunéziai "kirakatfalu", az "igazi Tunézia". A hangulat tökéletesen érezhető, mintha az ember egy másik világba csöppenne. Az utcák tele vannak különböző országból érkezett turistákkal, és persze vásárlásra buzdító árusokkal. Vigyázni kell, ha a kezünkbe adnak valamit, és felajánlják, hogy lefényképeznek vele, azt nem jó szándékból teszik. Ezért ezt soha ne fogadjuk el, csak sétáljunk tovább! Egy házba vezettek minket, ami az ottani szokások szerint volt berendezve, hagyományos bútorokkal, eszközökkel, képekkel és szőnyegekkel. Az udvarban még egy különleges teát is megkóstolhattunk, a hangulat egészen egzotikus volt. A ház megtekintése után egy lélegzetelállító panorámát nézhettünk meg, majd mentünk is vissza a buszhoz, hogy folytassuk utunkat, előbb a római Karthágó, majd Tunisz felé.

A panoráma Sidi Bou Saidból:

Utunkat tehát folytattuk, és nemsokára a római Karthágóhoz értünk, ami Tunisz külvárosában volt, egy látszólag gazdagabb negyed szomszédságában. A területe nagyobb volt, így a megtekintésére adott háromnegyed óra kevés is volt ahhoz, hogy az egész területet bejárjuk. Hatalmas élmény volt a romvárosban sétálni, az árnyékos falak között az ember szinte újraélte a történelmet. Óriási oszlopok emelkedtek ki a mediterrán tájból, a déli napsütésben. Ekkorra már késő délelőtt lett, majd kora délután, továbbindultunk Tunisz belvárosába, hogy elfogyasszuk az ebédet.

Megérkeztünk Tuniszba, az étteremhez, ami a kikötőtől nem messze, egy tengerparti utcán állt. Ebéd után a busz bevitt minket a belvárosba, vezetés nélkül "fedezhettük fel" a több, mint 1 millió népességű arab fővárost. Egy szűk utcán indultunk el, aminek sajnos a nevét nem jegyeztem meg, de jelentős látnivaló. Tele volt helyi lakossal, turistával és kereskedővel. Több száz üzlet, más-más árukkal: szuveníreket, ruhákat, édességeket, italokat, díszeket, szőnyegeket kínáltak a "vastag pénztárcájú" európai turistáknak. Egy-két kereskedő már olyan régóta űzi foglalkozását, hogy ez idő alatt a nyelveket is megtanulta felismerni, így nem volt ritka, hogy utánunk kiabáltak egy-két magyar mondatot. Ezt az utcát elhagyva egy kis ház felé vettük az irányt. Egy igazi, hagyományos arab ház volt, sok szőnyeggel, a szobákat pedig átjárta a kávé illata. Ami mégis a leginkább maradandó volt, és amiért ebbe a házba betértünk, az a panoráma, a kilátás volt a tetőről. Nem lehet szavakkal leírni, azt látni kell. Ahogy az Al-Zaytuna mecset 43 méter magas tornya a város felé emelkedik a kora őszi napsütésben... A hangulat leírhatatlan.

Persze nem csak kívülről akartuk látni a mecsetet, hanem belülről is. Sok ideig nem lehettünk benn, de éppen elég volt egy-két fénykép és videó elkészítéséhez Tunisz belvárosának legrégebbi és egyben legnagyobb mecsetében.

A rövid városnézés után indultunk is vissza, mindenki a maga szállására. Egy hosszú, tartalmas nap után az órákig tartó buszos utazás kissé fárasztó volt, hazaérve viszont a Mahdia Palace ízletes vacsorája újra feltöltött energiával. Ezután pár napig a hotelben voltunk, a tengerpart és a kellemesen hűvös medence tökéletes kikapcsolódást jelentett.

Úgy gondoltuk, ha már ott van a szállás, nézzük meg Mahdia belvárosát is. Így egy meleg, napos délelőttön elindultunk a város felé, persze nem gyalog, de nem volt nehéz taxit találni, a hotel előtt mindig állt legalább kettő. A taxi nagyon olcsó, mindössze 5 tunéziai dínába került a szállodából a belvárosig elmenni, ami körülbelül 530 forintnak felel meg. 

A mahdiai belváros éppen olyan, ahogy az ember egy nyüzsgő, észak-afrikai kisvárost elképzel: motorok, hajók, kereskedők, éttermek és kávézók. A kék-fehér, jellegzetes házak alkotta kis sikátorok kellemes árnyékot adtak. A boltok kínálata hatalmas, a boltosok pedig mindig a valós érték főlé értékelik árujukat, így akár a harmadára is le lehet alkudni azt! Itt kell megjegyeznem, hogy aligha volt olyan európai turista, akinek ne tűnt volna fel, hogy a kávézókban, bisztrókban csak férfiak ülnek. Szinte kivétel nélkül. De szintén meglepő, hogy délelőtt 11-kor tele vannak ezek a helyek.

Mahdia legszebb része egyértelműen a félsziget, ami nem túl nagy, így hamar körbejárható. A félsziget egyik legnagyobb látványossága a török erőd, ami látogatható, és nem is drága. Az erődön belül van egy kisebb múzeum is, de leginkább a tetejéről elénk táruló gyönyörű kilátást érdemes megnézni.

Az erődből kelet felé nézve egy hatalmas temetőt láthatunk, egyszerű, hófehér sírokkal. Az európai turistának mindenképpen érdekes, hiszen az ottani temetők egészen máshogy néznek ki, mint itt, Európában. Sajnos meg kell említeni azt is, hogy a temető környéke igen koszos, sok a szemét a földön. 

A visszautat, úgy döntöttünk, nem a sikátorokban, hanem a tengerparton tesszük meg. Mivel Mahdia kevésbé felkapott célpontja a turistáknak, mint Monastir vagy Tunisz, itt jobban megfigyelhetjük a helyi emberek életmódját, házait, és betekintést nyerhetünk a tunéziai mindennapokba.

A mahdiai látogatás után egy taxi ugyanannyiért visszavitt a szállodába. Még egy délután a  hotelben, aztán másnap hajnalban indulás egy kétnapos - fárasztó de annál tartalmasabb - utazásra!

Hajnalban indultunk, ezúttal még korábban, mint Tuniszba. A nap éppen felkelt a keleti égen, amikor a buszunk kikanyarodott a hoteltől, ahová tudtuk, már csak pár órára térhetünk vissza, mielőtt visszaindulnánk Magyarországra.

Az első állomás El Djem (vagy El Jem) volt. Annak is legnagyobb nevezetessége, az amfiteátrum. Ez az amfiteátrum a világ egyik legnagyobbja, a befogadóképessége a 35.000-et is elérhette, területe csaknem másfél hektár, vagyis 15.000 négyzetméter (a Colosseumé kb. 2 hektár). Rendkívül jó állapotban maradt meg, olyannyira, hogy még ma is használják különböző - általában zenei - rendezvényekre. Az amfiteátrumot több "emeleten" is be lehet járni, minél magasabban vagyunk, annál jobban belátjuk az épületet. A lépcsőket járva az ember szinte beleképzeli magát a múlt emberének életébe, akik itt jártak, beszélgettek, ugyanezen falak között.

Tovább folytattuk utunkat, Tunézia déli része felé vettük az irányt. A következő állomás egy berber stílusú szálloda és étterem volt. A hotel teljesen a berber lakások mintájára épült, nagy része föld alatt volt, a szobákhoz és az étteremhez pedig árnyékos folyosók vezettek el. Az ebéd nagyon ízletes volt, még ha az adag nem is volt túl nagy. Igaz, nem is az étel, hanem a hangulat volt a lényeg. Az ember nem minden nap ehet egy föld alatti, berber házban.

Ebéd után utaztunk tovább, a következő cél egy berber ház volt a Szahara kapujában. A földből - úgy látszott - csak egy kis fehér falrészlet emelkedett ki, rajta egy ajtó. Bementünk. A szobák és az udvar eredeti, hagyományos elrendezésűek voltak, a szobák berendezése is a berber kultúra hagyományait elevenítette fel. A házból az egyszerűség és a szegénység tükröződött, igaz, a fejlett élethez szükséges alapvető dolgok (pl. hűtő) megtalálhatóak voltak. Kettős érzésem volt. Egyfelől a ház szép volt, érdekes és látványos, másfelől még belegondolni sem mertem, milyen lehet itt élni, milyenek lehetnek itt a mindennapok...

Folytatódott az utazás dél felé. Majd' el is felejtettem. Útközben a berber ház felé megálltunk egy hegytetőn a busszal, ahol elképesztő látvány tárult elénk a sivatagról (Egy tevével a kép előterében, ez lett szerintem a legjobban sikerült fotóm Tunéziában). Itt azért megemlíteném, hogy sajnos gyakran használják fel az állatokat a nyugati turisták szórakoztatására, ami véleményem szerint nem túl etikus, a Szaharában például egy sivatagi rókával lehetett pár száz forintnak megfelelő összegért fotót csinálni.

"Száguldtunk" dél felé, a Szahara irányába, a kellemesen hűs buszban. Ezúttal több órás utat tettünk meg, kora délután indultunk a berber háztól, és naplementéig meg sem érkeztünk következő úti célunkhoz. Útközben megálltunk egy kávézónál, ahol kávét, teát ihattunk, és megkóstolhattunk egy remek helyi süteményt is.

Estére megékeztünk az "igazi Szaharába". Végeláthatatlan homokdűnék, sárga homok mindenhol. A program pedig: quad. Le-fel a dűnéken, sorban, egymás mögött, néhol meredek emelkedőkön, vagy lankás lejtőkön, körülbelül fél óráig. Ilyenkor már nem volt annyira meleg, a nap már a nyugati égbolton járt. A "Dakar Rally" kipróbálása után teveháton vágtunk neki a szaharai naplementének. A hangulat leírhatatlan volt, egy régi kalandfilmben érezhettük magunkat, miközben a békésen sétáló tevék lépéseinek nyugalmat adó ritmusa járt át minket. Megfogalmazódott bennem, amire vártam, sőt, amit vártam ettől a nyaralástól: "megérkeztem Afrikába"!

Mire "elbúcsúztunk" a tevéktől, szinte teljesen besötétedett, a szállodába körülbelül negyed óra alatt érkezett meg a buszunk. Ez nem az eredeti szálloda volt, ahogy mondtam, a kirándulás kétnapos volt. Egy dél-tunéziai három- vagy négycsillagos (nem emlékszem pontosan) hotelben töltöttük az éjszakát. A legjobb az volt, hogy volt egy kültéri medencéje a szállodának, a hűs víz jólesett egy hosszú nap után. A hotel egyébként nem volt rossz, hangulatos volt, látszott, hogy a tervezői az igazi "Szahara-hangulatot" akarták visszaadni, erre szolgáltak a berber házra emlékeztető, sárgás-barnás falak és a kis ablakok.

Nem volt sok idő az alvásra, persze erre már a kirándulás elején "figyelmeztettek" minket, mondván, nem aludni jöttünk, hanem megismerni egy új országot, bejárni minél több vidéket. És ez így is volt, nem is bántuk, hiszen az ember mégsem azért utazik el 1500 km-re az otthonától, hogy csak pihenjen... Szóval hajnali háromkor szólt az ébresztő, gyors készülődés, és már a buszban is voltunk. Egyfajta romantikus filmbe illő kép volt, ahogy az üres turistabuszok lámpái világítják meg a hűvös, sivatagi hajnalt.

Az első megálló egy sós tó volt a Szaharában. A napfelkeltét akarták megmutatni nekünk. Persze, hogy felhős idő volt... Sőt, úton a sós tó felé villámlott és dörgött. Hangulatos volt a sötét buszban ülni, miközben az ablakon kinézve villámlott a pálmafák és a végeláthatatlan sivatag felett. 

Körülbelül egy óra utazás után megérkeztünk a sós tóhoz. Kiszálltunk a buszból, és meglepő dolgot tapasztaltunk: fáztunk. Igen, a Szaharában. Viccesen meg is jegyeztem, hogy a Szaharában csak megfázni lehet... A sós tó egyébként gyönyörű volt. A só "piramisokban" állt a partján, amik 1-2 méter magasak is megvoltak. A parthoz közel datolyát árultak, viszonylag olcsón, és mivel a datolya igazi "helyi specialitás", rengetegen döntöttek a vásárlás mellett. 

A tó már nagyon közel volt az algériai határhoz. Egy nagy turistalátványosság az Algériát jelző tábla az út mellett, ami tele van ragasztva lelkes utazók matricáival. A tábla előtt érdemes csinálni pár szelfit, azért mégsem látunk minden nap ilyet...

Haladtunk tovább, ezúttal északnyugat felé. Reggel nyolc óra lehetett, amikor megérkeztünk egy csendes tunéziai kisvárosba, aminek sajnos a nevére már nem emlékszem, talán Tozeur volt az. Mindenesetre vártak már ránk a lovaskocsik, hogy elvigyenek bennünket egy pálmaligetbe a város szélén. Az eső csöpögött, a levegő párás volt, a hangulat inkább közép- mintsem észak-afrikai volt. Egy kavicsos, földes, sáros úton haladtunk befelé, a pálmaliget "belsejébe". Egy nagy "tisztás" volt a végcél, a lovak megálltak, mi kiszálltunk, a nap pedig kisütött... A liget pálmái éppen a "szüret" előtti állapotban voltak. Egy helyi dolgozó még a datolyaszedés folyamatát is megmutatta nekünk, csaknem 10 méter magasra mászva egy pálmán, ezzel igencsak meglepve a magyar turistákat...

A pálmaligetből kiérve megpillantottuk a terepjárókat, azokat, amik majd a sivatag közepére visznek minket. Hogy miért? Az általam egyik legjobban várt program, a Star Wars forgatási helyszín megtekintése volt a következő program. Az ember alig hiszi el, hogy ide egy stáb ki tudott utazni, úgy látszott, még a leggyakorlottabb sofőröknek sem könnyű feladat a városból a homokdűnéken kiautózni. A csaknem háromnegyed órás, kellemetlen rázkódást a sofőr jókedve dobta fel, aki a rádióval együtt énekelte hangosan az arab nótákat, a meredek lejtőkön ijedező turistákon pedig derűsen nevetett. Aztán a háromnegyed órás utazás végén megálltunk egy homokdűne tetején. Úgy látszott, a semmi közepén vagyunk... Aztán megpillantottuk. A "völgyben" ott volt Mos Espa, a Tatooine bolygó népes városa. Ott volt a szemem előtt a gyerekkorom egy fontos darabja, az egyik kedvenc filmem fontos helyszíne, ahol "fogathajtó versenyeket rendeztek, és Anakin Skywalker otthona volt". Nem véletlen, hogy talán ezt vártam leginkább ezen a kétnapos kiránduláson. A terepjáró "leszáguldott" a völgybe, és beléphettünk a forgatási helyszínre. Aki a Star Wars filmeket szereti, annak egy álma válik valóra, ha idelátogat, igaz, a volt díszletek nincsenek túl jó állapotban, és az egész elég kis területű, tíz perc alatt bejárható. Valószínűleg egy nyugati országban jobban ki lenne alakítva, esetleg Star Wars tematikájú éttermekkel, házakkal, múzeummal. De így sem voltunk csalódottak. Sőt...

Ekkorra már egész meleg lett, az eső is - úgy tűnt - végleg elállt. A terepjárókba visszaszálltunk, és ugyanazon az úton, ahol jöttünk, mentünk is vissza a városba. De nem csak a városig mentünk. Annál tovább. Hiszen a város szélén lévő domb tetejéről tökéles kilátás nyílt az Atlasz-hegység vonulataira. A kopár sziklák között a távolban már látszott a következő úti célunk, a Chebika-oázis.

Fényképezés, csodálkozás, hogy milyen gyönyörű a kilátás, evés, ivás, és már mentünk is tovább. A terepjárók egy parkolóban álltak meg egy másik domb tetején. Az oázis innen még pár perc séta volt. Körülbelül tizenegy óra lehetett, mikor elindultunk. Ekkor már legalább nyolc órája érben lehettünk, az ebédidő mégis messze volt még. Nem túl szokásos... Szóval, elindultunk. Hálaistennek nem volt hőség, "mindössze" 32-35°C lehetett, az itteni átlagos hőmérsékleteket nézve szerencsénk volt. Az út a sziklákon, az oázisig, biztonságos volt, és nem túl megterhelő, negyed óra alatt oda is értünk. 

Vízesés, patak, pálmafák. Ez a látvány fogadott bennünket. A hűs víznek már a látványa is frissítő hatású volt. Az oázis nem túl nagy, de annál érdekesebb és látványosabb. Hamarosan elindultunk visszafelé, ekkorra már delet ütött az óra. Még jó, hogy az indulási (és érkezési) helyen volt egy kisebb bolt, üdítőkkel és könnyebb ételekkel. Emellett szuveníreket is lehetett ott vásárolni.

Fél egy körül visszaindultunk, ki-ki a "saját" terepjárójához, ami a buszunkhoz vitt minket, így folytathattuk utazásunkat, az utolsó látnivaló felé.

Háromnegyed kettő után egy szállodánál álltunk meg, itt ebédeltünk, majd mentünk is tovább. Délután még egyszer megállt a busz, ezúttal egy bolt mellett, ahol - és ez tényleg ritka - ki voltak írva az áruk árai, így megkönnyítve a turisták vásárlását. A parkolót, ahogy rengeteg helyen láttuk Tunéziában, fegyveresek őrizték, ami az európai turistáknak nem éppen egy megszokott látvány...

Egyébként, ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy Tunéziában rendkívüli módon ügyelnek a turisták biztonságára, minden látnivalónál vizsgálják a csomagokat, kapuk alatt kell átmenni, és védelemért felelős szervek is sok helyen ott vannak. Mahdia szállodáinak utcáján például akadályokat helyeztek el, és a behajtó járműveket szinte mind ellenőrizték. Egyszóval, Tunézia mindent megtesz a biztonságért, ez érezhető is volt.

Az utolsó látnivaló a gyönyörű Kairouan városa volt. Ez a város nagyon jelentős: vallási központ, szent hely, az UNESCO világörökség része, lakóinak száma pedig meghaladja a 150.000 főt. A legnagyobb látványosság a nagymecset, melynek hatalmas tornya a városnak különleges hangulatot adva emelkedik "a felhők közé". Sajnos a mecsetbe nem tudtunk bemenni, de az egyik (főleg szuveníreket) árusító bolt tetejére felmenve gyönyörű látvány tárult elénk a mecsetről. Egyébként Kairouan tökéletes hely a vásárláshoz is, viszonylag olcsón juthatunk itt hozzá rengeteg fajta áruhoz. 

A busz elindult. Indultunk "hazafelé". Az utolsó tunéziai naplementét sajnos elmosta az eső, a borult idő miatt pedig hamar sötét lett.

Este nyolc volt már, mire megérkeztünk a szállodába. Éppen megtudtunk még vacsorázni az étterem zárása előtt. Még egy este a hotelben, még utoljára meghallgatjuk a minden éjjel a medencék mellől szóló Kisses Back-et és My Heart Wil Go On-t, mégegyszer utoljára járhatunk a gyönyörű szálloda lépcsőin, ihatunk a hotel bárjában és felidézhetjük a mögöttünk álló, felejthetetlen hét legszebb perceit. 

Egy-két óra alvás után, hajnali egykor szólt az ébresztő, a busz már a hotel előtt várt, hogy kivigyen minket a perülőtérre. Kellemes meglepetés volt, hogy a sofőr a magyar turisták kedvéért magyar zenét játszott a buszban. A repülőtérre vezető út most rövidebbnek tűnt, mint a repülőtérről a szállodába vezető út az első napon. 

A repülőnk hajnalban indult. A monastiri repülőtéren várakozó turisták között volt, aki megkönnyebbült, volt aki szomorú volt, és volt, aki várta már a hazatérést. A repülő elindult, felszállt, és meg sem állt Budapestig.

Induláskor villámlott és dörgött a távolban, a sötét éjszakában a villámok fénye tette láthatóvá a viharfelhők körvonalait. Ahogy hajnalodott, a felkelő nap lélegzetelállító látványt nyújtva világította meg az alattunk elterülő felhőtakarót, mintha egy lávató felett repültünk volna. Ekkor arra gondoltam: ez az egy hét sokszor fárasztó volt, sokszor megterhelő, de minden koránkelés megérte, megérte több év után ismét repülőre ülni, mert ez volt életem egyik legnagyobb kalandja. És ahogy a mondás is tartja:

"Lehet, hogy a kaland fájdalmat okoz majd, de az egyhangúság meg fog ölni."

Végül, itt a három részes videósorozatom, melyben az előbb említett látnivalókat örökítettem meg, hangulatos zenei aláfestéssel:

 Fülöp Ádám János, 2020.